Falumúzeum

A ház 1960-tól őrzi és tárja az érdeklődők elé a község gazdag történeti és néprajzi múltját.

A Nagytarcsai Múzeumi kiállítóhely fenntartója, működtetője Nagytarcsa Önkormányzata.

Téli nyitvatartás

november 1. – március 31.

Hétfő zárva
Kedd 10:00 – 15:00
Szerda 10:00 – 15:00
Csütörtök 10:00 – 14:00
Péntek zárva
Vasárnap zárva

Nyári nyitvatartás

április 1. –  október 31.

Hétfő zárva
Kedd 10:00 – 15:00
Szerda 10:00 – 15:00
Csütörtök 10:00 – 14:00
Péntek 14:00 – 18:00
Vasárnap zárva

A kiállítóhely nyitva tartáson kívül előzetes megbeszélés alapján is látogatható. Csoportos látogatáshoz kérjük, hogy telefonon bejelentkezni szíveskedjenek.

A MÚZEUMI KIÁLLÍTÓHELY SZAKMAI SZOLGÁLTATÁSAI:

A múzeumlátogatáshoz kapcsolódóan múzeumpedagógiai és népi kézműves foglalkozások tartása és népi kismesterség bemutató rendelhető. (Népi kismesterségek: Szövés-fonás, csuhéfonás, agyagozás, bőrözés, nemezelés, kosárfonás, rongybabakészítés, stb… témáiban.)
Múzeumkertünk hangulatos ősfás parkját családi és egyéb rendezvények, valamint esküvői fotózás színteréül is szeretettel ajánljuk.

Belépőjegyárak: Teljes-árú jegy: 400 Ft
Diák, nyugdíjas jegy: 200 Ft

Múzeumvezető: Győriné Kováts Andrea
Cím: Nagytarcsa, Múzeumkert u. 21.
Email: muzeum.andi@gmail.com
Telefon: 06-70-379-8262

Egy kis történelem Molnárné Hajdú Margit tollából:

Az alföldi stílusban épült parasztház az 1938-ban létesült Tessedik Sámuel népfőiskola részét képezte. Ez volt a parasztifjak továbbképzésére alakult intézmény harmadik háza, amelyet Stühmer Frigyes csokoládégyáros 4000 pengős adományából építettek 1939-ben. Az intézet tantervében a számtan, az irodalom, a földrajz és a történelem mellett néprajzot, népművészetet, és Bartók-Kodály nyomán népdalt is tanítottak. A népfőiskola tevékenységének a második világháború vetett véget.
Az életmódban végbement gyors és nagymértékű változások siettették azt – a már korábban felmerült – gondolatot, hogy a sok néprajzi értéket meg kellene menteni a jövő nemzedék számára. Hozzáférhetővé, megszemlélhetővé kellenne tenni mindazt, ami az elődök hagyatékából a legszebb, a legértékesebb.
A gyűjtés 1959 őszén kezdődött. A nagytarcsai lakosság hamar megértette és magáévá tette a falumúzeum létrehozásának gondolatát. Lelkesen ajándékozták oda az addig féltve őrzött, 80-100 éves tárgyakat.
Az első kiállítást 1960. augusztus 28-án nyitották meg a jelenlegi épület egyik felében.
A Pest megyei Múzeumok Igazgatóságának megalakulásával (1962) megyei kezelésbe került a múzeum is. Ezután évenként tematikus kiállítások kerültek a látogatók elé, és újabb ajándékozók is álltak a múzeum ügye mellé. 1964-ben a községi tanács átadta az épület másik felét is. Ekkor a megyei igazgatóság kívül-belül tataroztatta, és belső átalakítást is végeztetett. Ennek eredményeképpen jött létre a középparaszt lakását bemutató enteriőr. Fontos előrelépést jelentett a múzeumnak, amikor 1965-ben végre megkapta a Művelődési Minisztériumtól a működési engedélyt. Azóta az épületet több ízben bővítették egy-egy helyiséggel, melyek újabb és újabb állandó kiállításoknak adtak helyet.
A 60-70-es években a Temető utcai egyedi sírból honfoglalás kori, a Fasor utcából rézkori, a Zrínyi utcából szkíta kori, a Pesti út melletti homokbányából X. századi magyar köznépi temető anyaga, az Urasági dűlőből pedig szarmata kori leletek kerültek elő és gazdagították a múzeum anyagát.
A múzeum közművelődési munkája számos állandó, időszaki és vándorkiállítást mutatott be. Történelmi és néprajzi ismeretterjesztő előadáson tájékoztatta hallgatóit. Színvonalas rendezvényein az irodalom, a népművészet és a komoly zene is egyaránt helyet kapott. A múzeum néprajzi anyagáról az ország több helységében mutattak már be szemelvényeket. A legnevezetesebb bemutatókat Cegléden, Gödöllőn, Szentendrén, Szobon, Vácon és Budapesten, a Nemzeti Galériában rendezték.

Kiállítás részei

Enteriőr: pitvar, konyha

A folyosóról belépve a századforduló táját idéző középparaszti lakással találkozunk. Ennek első helyisége a pitvar, ezen keresztül jutott ki a házból a konyha tüzének füstje. Később, amikor a füst elvezetése már szabadkéményen keresztül történt, a pitvart tárolásra használták: itt helyezték el a sarok-vizespadot, rajta a fa vizeskupával, a cserépkorsóval. (Ez utóbbit nyáron a mezőre is kivitték, mert ha az árnyékban leásták a földbe, hidegen maradt benne a víz.) A szabadtűzhelyes konyha és a pitvar találkozásánál a falon, a pitvar egész szélességében az edényes polc, a fogas tálas látható. Ezen foglalnak helyet a cserépedények: a nagy lakodalmi és kisebb fazekak, a tálak és a köcsögök itt sorakoznak. Itt vannak a mázas kuglófsütők is. Megbecsült edények, hiszen a bennük sült sütemény – a kuglóf – csak jeles napokon került a parasztok asztalára. A tálas alatti falrészen cifra tányérok találhatók.

A falon függ a famedence is, amelyet gyúráshoz, vagy disznóölési munkákhoz használtak. Alatta áll a lyukas evőszék, vagy – más nevén – az asztalszék. Ennek nem volt állandó helye. Evéskor odatették, ahol éppen étkezni akartak. A középen levő lyuk a bogrács helye. A család körülülte az alacsony gyalogszékeken, és a közös tálból fogyasztotta az ennivalót.

A pitvarban készítették elő az ételt: itt hámozták a krumplit, gyúrtak a tésztát. A gazda a munkából hazatérve itt akasztotta szögre a már kiürült szőrtarisznyáját, melybe reggel még kenyeret és a szalonnát raktak a gondos asszonyi kezek, hogy a mezőkőn dolgozó férfiaknak legyen mit enniük.

A konyhában, a tűzpadkán szabadon égett a tűz. A lángok fölé tett háromlábú vaslábakon álltak a cserépfazekak, ill. saját lábukon a vasbádog vagy öntöttvas nyeles lábasok. A tűzhely hátsó faláról nyílt a szoba felől épített kemence. A konyhából, egy nyíláson keresztül fűtötték a kemencét, amely sütésre vagy – esetenként – a húsleves, a töltött káposzta melegítésére szolgált.

A tűzhely melletti falon a főzéshez gyakran használt eszközök sorakoznak, valamint itt található a fűszertartó polc és az evőeszközök tárolására szolgáló fali ládikó is. A tűzhely előtt, a földön pedig a ún. stokkpad áll: ebben babot, lencsét és más élelmiszert tároltak.

Enteriőr: első szoba

A pitvarból balra haladva az első szobába jutunk. Az ide belépő tekintetét a kékre festett, tulipánokkal díszített, hímzett párnákkal felvetett ágy ragadja meg. A vánkosokat fej alá soha nem tették, rajta nem aludtak. A legfelső sorra helyezték a gyermek keresztelő pólyáját és a fejről leemelt, megkötve hagyott ún. vasalt kendőt is. A kb. 8 kg tollal töltött dunyha tetejére terítik a hímzett csipkedíszes, ráncolt, ágyterítőt. A fehér az első szobába való. Ugyanilyen díszű, csak mintás karton a lakószobai ágyterítő.

Az ágy előtt egy tulipántos bölcső áll. Benne ünnepi (keresztelői) díszben a pólyásbaba. Mellette háromkerekű gyermekjáróka. Ennek segítségével tanult járni a kisgyerek.

A jobb sarokban festett sarokpad áll, 1914-ből. Előtte szekrényes asztal, melynek nagy fiókjában kenyeret, evőeszközt, abroszt tartottak. Egyébként az első szobában ülőbútor csak akkor volt, ha vendégeket vártak: búcsú, keresztelő vagy lakodalom alkalmával. Ha halott volt a háznál, és virrasztani jöttek a szomszédok, rokonok, nemcsak padok, hanem székek is kerültek ide.

Az ablakokon áttört mintájú kis függönyök és színes hímzésdíszű fehér vászonfüggönyök láthatók. Ez utóbbinak szárnyait kék szalaggal szorosan összekötötték. A két ablak között, a falon az előre dőlő tükör is elmaradhatatlan berendezési tárgy. A lányok hajszalagjait gyakran ennek tornyocskáira aggatták. Fontos bútordarab a festett, faragott menyasszonyi tulipántos láda is, melyet az új menyecske hozott a házhoz, szőttes kelengyével tele. Ez az úgynevezett komáromi láda. Nevét onnan kapta, hogy komáromi mesterektől szerezték be a környékbeli falvak vásárain. A láda után a sublót jött divatba. Ebben ingeket, blúzokat, kötényeket, kendőket, összecsavart, két végén lekötött ráncolt szoknyákat tároltak. A sublót fölött pedig a menyasszonyi koszorút tartó üveges szekrényke függ. Magasan a falon, a gerendák alatt cifra tányérokat aggattak körbe. Ezeket csak ünnepi alkalmakkor tették az asztalra. A gyakrabban használt cifratányérokat, bögréket a sublóton helyezték el.

 Paraszti munkaeszközök

Az kiállításon megtekinthető eszközök közül a legtöbbet a parasztember maga készítette: télen, valamint a mezőgazdasági munka szüneteiben. Az eszközök díszítése és formája az alkotó ember ötletességét, a szép iránti érzékét bizonyítja.

A látnivalókban igen gazdag kiállításon elsőként a szőlőtermesztés eszközeivel ismerkedhetünk meg. Megtekinthetünk pl. egy gyermekek számára készült puttonyt, valamint szőlőprést és bortölcsért is láthatunk. A pálinkás kishordót a község utolsó bognármestere készítette 1917-ben.

A földművelő eszközei közül érdekes a trágyahúzó villa története, melyet a századfordulón még nem a mezőgazdaságban használták. Amikor még a lakóházakat nád vagy zsúp fedte, tűzvédelmi előírások tették kötelezővé, hogy ez a hosszú nyelű, kétágú, derékszögben hajlított vasvilla a tűzcsapóval együtt a kút mellett legyen, hogy tűz esetén a meggyulladt háztető égő részét ezzel tépjék ki a tetőből és rántsák le a földre. Miután a nádat, zsúpot cseréppel ill. palával váltották fel, erre az eszközre már nem volt szükség. A parasztember a határban használta tovább: a szalmás trágyát ezzel húzta le a szekérről. A kiállításon megismerkedhetünk a szántás, a boronálás és a vetés eszközeivel is. A vetés után a mezőgazdaságban egy kis időre szünetelt a munka. Persze ezalatt is volt mit tenni: a szerszámokat ilyenkor lehetett pótolni, javítani. Ehhez kellett a faragószék, valamint a vonókés is, amely a szerszámnyél megmunkálására szolgált.

Amikor a gabona megérett, az aratás következett: az itt felhasznált eszközök igen egyszerűek, de a munka velük rendkívül nagy erőfeszítést igényelt. A kaszát aratáskor rendcsapóval szerelték fel, hogy a levágott gabonát egy irányba döntse, könnyebb, gyorsabb munkát biztosítva így a marokszedőnek. A felszedett, kötélbe rakott gabonaköteget (markot) az arató férfi kötötte kévébe. A keresztekbe rakott gabonát vendégoldallal megszélesített szekéren hordták haza a szérűre. Ott asztagba (nagy kazlak) rakták, itt várta meg a cséplést, azaz a mag kipergetését a kalászból.

A bemutatott tárgyak közül – természetesen – nem maradhatnak ki az állattartáshoz, a sütéshez, a fonáshoz, a házépítéshez stb. használt eszközök sem. Ám ezek bemutatására ismertető szövegünk nem törekszik, hiszen csak rövid ízelítőt kívánt nyújtani a kiállítás gazdag anyagából, melyet érdemes személyesen is megtekinteni.

Népviselet, díszítőművészet

A nagytarcsai nők ruházata nagyon hasonlít a cinkotai és a csömöri asszonyok viseletére. Mintakincsét tekintve a Pest környéki hímzésekhez sorolható.

A hímzéstechnikát a századfordulón a száröltés és lapos-öltés együttes alkalmazása jellemezte. Ez eleinte rendkívül kevés és egyszínű volt. Csak később varrták a pirosat a kékkel együtt. Az évek múlásával fejlődött a nagytarcsaiak díszítőkedve és vele együtt a művészetük is. A lapos-öltés került túlsúlyba. Az 1920-as években az ünnepi ingek ujján és a vasalt fejkendőkön arasznyi szélesen megjelent a fehér lyukas hímzés is. A fényképek tanúsága szerint a múlt század közepétől a nők szoknyája lassacskán megrövidült: már csak térdhajlatig ér, így sikkesebb lett. Az asszonyok alakjuk formálása érdekében több, vagy kevesebb szoknyát vettek magukra.

A nagylányok nagy-ünnepi viseletét az első gyermek születéséig a fiatal menyecskék is hordhatták. A kéket az ünnep első napján, a fehéret a másodikon viselték. A vállkendő is a megfelelő színű ruhához illő: a fehérhez fehér, a kékhez kék. A vasalt fejkendőt a lány csak menyasszony korában köthette a fejére, ha a templomba ment. Máskor ott csak hajadonfővel jelenhetett meg. De a kocsmában, a tánchoz feltétlenül a fejére tette. A kendő alá fejkötőt csak a menyecske vagy asszony hordhatott. A lányok haja hátul egy copfban lógott, a végében lévő színes szalag a szoknya aljáig ért.

Az asszonyok a pirosat játszó öltözetet pünkösdkor, a feketét pedig adventkor, nagyböjtben vagy gyász esetén öltötték magukra. Ezt a fekete ruhát gyászban vagy temetésre csak nem közeli családtag halálesetén viselhették. Ha közeli rokon halt meg, keskenyebb és még sötétebb hímzést kellett alkalmazni. Az asszony fejkötőjén csak egészen vékony csipke látszódhatott. A kiállításon a férfiak viseletét egy gubába öltöztetett bábú mutatja be. Ezt a ruhadarabot kocsin viselték, de felvették templomba menet is a századforduló éveiben. A guba alatt széles gatya, hímzett ing és mellény (kabátnyik) van, a bábu fején kucsmasapka. A kiállításon természetesen a menyasszony viseletét, valamint a fentieken túl más, jellegzetes ruhadarabokat is megtekinthetünk: mint pl. a téli öltözéknek is kitűnő bélelt blúzt, az un. kacabajt. Forrás: museum.hu


Megjelent kiadványok

* Vezető a nagytarcsai falumúzeum kiállításaihoz: Molnárné Hajdú Margit – Molnár Lajos | Nyelv: magyar, német (nyelvek), szlovák

* Ajándékok, ajándékozási alkalmak és szokások Nagytarcsán: Molnárné Hajdú Margit | Nyelv: magyar

* Nagytarcsai hímzések: Molnárné Hajdú Margit | Nyelv: magyar, német (nyelvek), szlovák

* Tanulmányok Nagytarcsa múltjából: Molnárné Hajdú Margit – Molnár Lajos | Nyelv: magyar, német (nyelvek), szlovák

* A nagytarcsai népfőiskola 1938-1988: Molnár Lajos | Nyelv: finn, magyar

* Nagytarcsai kötények: Molnárné Hajdú Margit | Nyelv: magyar

* Nagytarcsa történeti és néprajzi emlékei: Győri L. Péterné – Molnárné Hajdú Margit – Molnár Lajos | Nyelv: magyar

* A 700 éves Nagytarcsa: Molnárné Hajdú Margit – Molnár Lajos | Nyelv: magyar
RENDELHETŐ
itt > tarcsavilag@gmail.com – ára 1.500.-Ft

Oszd meg a cikket ismerőseiddel: