Népi gyógyítás Nagytarcsán

Egészségügyi helyzetkép a I9-2O. Század fordulóján

Régi mondás, hogy az egészséget akkor tudjuk értékelni, amikor elvesztettük.

Nagytarcsán magára hagyatva, tanult egészségügyi szakember segítsége nélkül, csak a család öregjeire, néhány füveket ismerő asszonyra és egy-két csontrakóra számíthatott a beteg. A fő közlekedési utaktól elkerülve, önálló egyházközség hiányában még pap sem volt, aki legalább lelki vigaszt nyújthatott volna. Betegségkor a helyi füvesek vagy ismerősök által ajánlott szomszéd falubeliekhez folyamodtak segítségért. Amennyiben gyógyításuk sikertelen volt, már nagyon megkésve fordultak a környék valamelyik orvosához. Ilyenkor általában a beteg halála volt a végeredmény, ezért féltek orvoshoz fordulni.
Sokan azt a következtetést vonták le, hogy „akit orvoshoz visznek, biztosan meghal”.

Tanult egészségügyi képzettségűként, 1925-ben költözött a faluba Pé­ter Ferencné, aki szülésznő volt. Addig a szüléseknél tanulatlan parasztbábák segítettek. Munkájukat odaadóan végezték, de kötötték őket a szokások: a szülést rendszerint a földre tett szalmán, lepedő nélkül vezették le. Fontosnak tartották viszont, hogy az újszülöttet az apja gatyájába, vagy az anyja pendelyébe „fogják fel”, hogy „szerencsés legyen az életben”.

A Betegségek eredete, megelőzése, az ellenük való védekezés

Amíg enni, inni tudott valaki, és nem fájt semmije, addig dolgozni is tudott. Ilyenkor úgy gondolták, nincs baj az egészséggel. Amikor az egészséget elveszettnek látták: fájdalom, gyengeség, erőtlenség gyötörte, nem tudott dolgozni, megfázásra, megrontásra gyanakodtak, vagy azt mondták: valamit megevett, azaz elrontotta a gyomrát. Ez esetben így szóltak: Isten megbüntette. Fertőzésre, átöröklésre nem gondoltak, ellene nem is védekeztek.

Hittek viszont a betegség átruházásában. Gyógymódul az ellen varázslatokat és a misztikus cselekedeteket alkalmazták. Bár protestánsok, de ha nagy volt a baj, elfogadták a katolikusoktól a szenteltvizet és az úrnapján szentelt virágokat. Hiszen ha semmilyen magyarázatot nem találtak a betegségre, végső soron Isten büntetéséül vagy a gonosz ártó győzelméül fogták fel. De ha a községi hatóság egy-egy járvány vagy fertőző gyermekbetegség esetén korlátozó intézkedéseket, szabályrendeleteket hozott, kellemetlenkedésnek tekintették.

A megfázás ellen ésszerűen, réteges öltözködéssel védekeztek. A nők több blúzt vettek fel a sokszoknyás viseletükhöz. Erre strikányt, azaz kötött kabátot és bekecset viseltek. Nagy hidegben meleg-kendőt terítettek a hátukra. A fejüket plüss vagy posztó fejkendővel kötötték be. A lábukra a meleg patentharisnyára csizmát húztak. A férfiak is legalább két flanelinget öltöttek a meleg, posztó kabátjuk alá. A csizmába pedig flanel kapcarongyot tekertek a lábukra. Fejükön kalapot vagy kucsmasapkát viseltek, amelyet legfeljebb evéskor vettek le.

A házban egyetlen szobát, a hátsó szobát fűtötték a búbos kemencével. Ebben laktak a gyermekek és az öregek. A férfiak, amíg fiatalok voltak, az istállóban éjszakáztak. Az első szobának kéménye sem volt, nem fűtötték, nem laktak benne. Az eddig elmondottak is egészségügyi gondokat eredményezhettek.

A „megevett valamit” ellen legfeljebb a természetesen bekövetkező enni nem tudás volt a védelmet nyújtó, mert a diétázás eszébe sem jutott senkinek, hiszen ha nem eszik valaki, az nagy baj. A betegségek megelőzése tehát nagyjából a megfázás elleni védekezésben merült ki. Ha pedig bekövetkezett a baj, már a gyógyításra kellett gondolni. Ilyenkor, ha az anyák, nagyanyák tudása kevés volt, elhívták a gyógyítót, a füvesasszonyt. Orvoshoz ilyenkor sem mentek.

A leggyakoribb betegségek és nagytarcsai gyógymódjaik

A betegségekkel kapcsolatos gyógymódok – esetenként a varázslások, hiedelmek -, védekezési módszerek generációkon át öröklődtek. A füveseket és egyéb gyógyítókat a segíteni akarás, a jószándék vezérelte. Nem tettek mást, mint alkalmazták az előttük száz évvel élt orvosdoktor, Kremzir Mózes szavait, hogy „köldökcsömörre, bélgörcsre köménymagot vagy gyenge fokhagyma rágását vagy melegített fazékfedelet” ajánlottak. A szemmel vert gyereknek pedig szenes vízzel való mosdatását vagy tisztesfűteában való fürdetését javasolták. Ha Kremzir Mózes, a tanult orvosdoktor elismeri a népi gyógyszereket, mert enyhítették vagy gyógyították a betegségeket, joggal bízhatott bennük a parasztság is, mert a tapasztalatok mellettük szóltak. Ezenkívül a teafüveket nem kellett megvenni, mert erdőn-mezőn gyűjthették, ablakban vagy kiskert­ben megtermelhették. Használatukkal, a füvesasszonyok segítségével elkerülhették a messze lévő orvos és a drága patika felkeresését.

A község lakosságát gyötrő betegségek közül néhány: tüdőgyulladás, tüdőbaj, köhögés, torokfájás, bélgörcs, hasmenés, székrekedés, szem- és fogfájás, fülfájás, fulladás, vízkórság, hideglelés, lórúgás, feltörés, erőtlenség, megszakadás, megbabonázás, szemmel verés, részegesség, epegörcs, álmatlanság, viszketés, fagyott végtagok viszketése és fájdalma, himlő, ótvar, kelés (furunkulus), körömágygyulladás, gutaütés, étvágytalanság, felfúvódás, balesettől származó vérző seb, kificamodott végtag, gennyes seb, lázasság, tyúkvakság, csömörlés (gyomorrontás), fogkelés és még sok más betegség, amelynek legtöbbjét ha meggyógyítani nem is, de enyhíteni tudták a növényi, állati, emberi eredetű gyógyszerekkel, otthon fellelhető vegyi anyagokkal vagy a csontrakók hozzáértésének segítségével.

A gyógyuláshoz vezető utat a borogatás, melegen tartózkodás, bekötés, beburkolás, napra vagy árnyékba ülés, bor, pálinka ivása és a teák alkalmazása, az állati vagy növényi eredetű szerek felhasználása jelentette.
A gyógyításban leggyakrabban felhasznált növényi eredetű szerek a következők: zsálya, tengeri hagyma, kövirózsa, fodormenta, fokhagyma, vöröshagyma, széna, krízny zeleny, kamilla, hársfavirág. Voltak növények, amelyeket otthon cserépben termeltek, másokat erdőn, mezőn, útszélen, a temető árkában, a keresztúton, kereszt tövében gyűjtöttek.

A növények felhasználásának módjai

A fájó fülbe a kövirózsa húsos levelének kicsavart levét csepegtették.

A szülés utáni izomösszehúzódás görcsoldójaként a fodormentát használták. Itatták is a szülőanyával, de mással is, ha fájdalomcsillapításra volt szükség. Jónak tartották torokgyík gyógyítására is.

A tüdőbaj vagy mellbaj, szárazbetegség gyakori volt Nagytarcsán. Ezek megelőzésére és védekezésül szabályrendelet is született a kocsmai pohármosást illetően. A szenvedőnek kríznyzeleny teát adtak.

A tüdőgyulladásban szenvedőt ecetes vízzel gyúrt, kinyújtott tésztába takarták tetőtől talpig, majd pöndölybe vagy gatyába csavarták. Ha megszáradt a tészta a lázas test melegétől, újjal cserélték. Addig ismételték a gyógymódot, amíg a beteg meg nem gyógyult.

Máskor kék csomagolópapírra viaszgyertyát olvasztottak, a beteget táblaolajjal kenték be, és a viaszos papírt rátekerték.

Egyik, ma is élő férfit gyerekkorában, amikor a kórházi orvosok „lemondtak róla”, hazahozták és a rokonai hábgyateával gyógyították. A szerről közelebbit nem lehetett megtudni, csak azt, hogy a laktanya alatt szedték. Fás bokor, a levele a bodzáéra hasonlít. A tea füvét is rátették a lepedőre, amivel betakargatták a gyereket.

Köhögés ellen felnőtteknek égetett, cukrozott rumot, bármilyen korosztálynak kakukkfű, pemetefű, bodzavirág, akácvirág, hársfavirág és vöröshagyma héjának keverékéből főzött teát adtak, cukor nélkül. Akinek módjában állt, mézet tett bele. Voltak, akik külön főzték a felsorolt anyagokat, majd összekeverték, de egyenként is használták.

Köhögés ellen a szalonnával elfogyasztott fokhagymát vagy vörös­hagymát is biztos szerként ajánlották.

Ha szúrt a háta a betegnek, mosófazékban réti szénából főztek teát, és ebbe a forró főzetbe mártott ruhával – lehetőleg férfigatyával – borogat­ták a beteg hátát, mellét. Sokan a forró teából kivett szénát is a gatyára tették, úgy helyezték a betegre.

Epegörcs ellen békarokkateát ittak.

Hasfájásra fodormentateát és fekete retket fogyasztottak.

Hasmenés ellen három kiskanál dióvirágteát kellett bevenni.

Ugyanerre fél liter borban egy vadgesztenyét főztek, és a bort egész napra elosztva itták meg. Diófavirágból két evőkanállal főztek fél liter borban, és ha ezt megitták, elállt a hasmenés.

Hasmenést gyógyított az egy deciliter borban elkevert egy késhegynyi magyarbors ivása is. Ugyanerre jó volt, ha csak száraz kenyeret evett a beteg.

Fogfájáskor fél deciliter pálinkát itattak a beteggel. Ha nem használt, a kistarcsai Görög nénivel vagy Csörögnével kihúzatta a fogát. Ő a seben pálinkát tartatott egy ideig. Senki sem emlékszik komplikációra. A másik kistarcsai foghúzó, Csörögné a fél deciliter pálinkát a foghúzás után itatta meg a beteggel.

A fagyott végtagot sós vízben áztatták, majd fokhagymával dörzsölgették. A savanyú káposztás pakolást is szívesen végezték.

Viszketés ellen (a tünetekből ítélve csalánkiütés lehetett) a beteget üres liszteszsákba bújtatták, és a testére rárázták a benne maradt lisztet. Mint a hintőpor, ez is enyhítette a viszketést.

Álmatlanság ellen mákgubóteát használtak. Ezzel altatták el a síró gyermeket is.

Himlő esetén meleg dunyha alatt tartották a beteget, és édes pálinkát itattak vele. Kenyérsütéskor a kemencéből kiszedett meleg kenyeret ráhelyezték a dunyhára, hogy melegebb legyen és a kívánt hőséget tovább tartsa. Ha a gyerek ebből a betegségből felgyógyult, az úrnapi körmeneti sátor virágaiból főzött teával mosták le a testét, hogy a baj vissza ne térjen.

A szemfájást kamillateával és a szőlő könnyével mosogatták. A kamillát minden gyulladásos betegség ellen jónak találták. Ivásra és borogatásra egyaránt használták. Ismerték, így kockázat nélkül gyűjtötte öreg is, gyerek is.

A kelést – furunkulust – nyáron kettévágott paradicsommal borogatták. Télen nyers, reszelt krumplit tettek rá. Máskor az ablakban, cserépben nevelt tengerihagyma megtört levelét kötötték a sebre.

A körömágy gyulladását is ugyanígy gyógyították.

Az ótvaros fejet táblaolajjal kenték. Amikor a gyerek fejét betakarta az ótvar okozta seb, az olaj enyhítette a forróságát és a húzó érzést. Egyesek szerint az olaj „hizlalta” a sebet.

Bármilyen sebre jó az útilapu szárazon rákötve. Volt, aki megzsírozta, úgy használta. Akadt, aki a fehér oldalát tette a sebre, más a zöld felét tartotta jobbnak. Bodzavirágtea és a fekete bogyót termő növény, az ebszőlő leveléből főzött teával is tisztították, mosták sebeiket. Farkasalma levelét is használták nyersen a sebre kötve, de teát is főztek belőle, azzal is borogatták. Az isaszegi erdőben szedett repíket2 meleg vízben áztatták, majd a sebre kötötték. A bodzalevél teáját is használták a seb mosására.

A gennyes sebre erdei páfrányteát főztek borogatásra is, tisztításra is.

Székrekedés ellen kamillatea és naponta egy alma elfogyasztása használt.

Ha felfúvódott a gyerek, köménymagot rágattak vele.

Étvágytalanságra naponta egy fej vöröshagyma volt az orvosság. Gyorsabban hatott, ha bevagdosták, sózták, és erős pirospaprikával hintették be.

Gutaütés ellen naponta két-három gerezd fokhagymát fogyasztottak.

Szédülés ellen jó a fokhagymát megtörve, rongyba csavarva a fülbe dugni.

Csömörlés, gyomorrontás, undorodás esetén két deciliter pótkávéba fél citrom levét, egy stampedli3 rumot öntöttek, közben a beteg nyakán lévő mirigyeket masszírozták.

A magas vérnyomás ellen birsalma levelének teáját ajánlották naponta iszogatni. Fél liter vízben négy darab levelet főztek, cukor nélkül itták. Pemetefűteát is fogyasztottak e betegség ellen.

Asztma ellen is ugyanezt itatták a beteggel.

A nagyon magas lázban szenvedőt farkasfűből főzött teában célszerű gőzölni, füröszteni.

A fájó fülbe kövirózsa kicsavart levét csepegtették, vagy meleg korpát helyeztek rá.

A kipállott fültövet tört fokhagymával dörzsölték. Ugyanerre és a pállott szájra az ablaküveg harmatja is jó volt, de kenegették ecettel is.

Ha nehezen jött a gyerek foga, ujjnyi vastagságú ibolyagyökeret (nő­sziromgyökér) kötöttek pertlire, és a gyerek nyakába akasztották. Ha a gyerek időnként azt rágta, könnyebben jött ki a tejfoga, és az íny gyulladását is enyhítette.

Fogkelésre (nem lyukas fogra) bilind-bolond virág magját forró vízbe tettek, azzal gőzölték. (Nem inhaláltak, nem szívták be, csak a szájba engedték.) Ekkor apró, rózsaszín, mozgó „bacilusok” hullottak a fogból – mondták az emlékezők.

Ugyanerre jó a parázsra szórt cukor és köménymag keveréke és magában a tömjén is. A füstöt ekkor is a szájba kellett engedni. Ettől hullottak a „férgek, zsizsikek”. Így kellett füstölni a maszlaggal is. Az eredmény: kihullottak a „kukacok”, meggyógyult a beteg. A pálinkának és a sósborszesznek a gyulladt ínyen tartása is enyhítette a fájdalmat, gyógyította a fogkelést.

A tyúkvakságot a papírra tett porcukor szembe fúvásával gyógyították. Ugyanerre jó volt, ha pipabagót köptek bele.

Fájó végtagra, hasra, fülre jó a meleg korpa és a só.

Köszvényes végtagra csípős csalánt tettek, vagy azzal csapkodták a beteg részt.

Ide tartozik a zsír, a faggyú, a porrá tört csont, a tej, a túró, a tejföl, a tojás, a méz, a méhviasz, a csigahéj, a pókháló, az állatszőr, a béka, az állati ürülék.

A gyógyításban mindezeket a következőképpen használták:

A szemveréstől szenvedőt a kútkáváról gyűjtött verébürülék és tej keverékével itatták.

Sárgaság ellen egyen a beteg naponta egy tojássárgáját.

Sebre, kelésre jónak találták a meleg tehéntrágyát.

Gyűlt sebre szétvágott békát tettek, az útilaput fehér oldalával kötötték rá. Ugyanerre forró tejben áztatott zsemlét helyeztek. Forró ecetbe túrót kevertek, beborították vele a kelést. Ha forró anyagot használtak valamilyen baj kezelésére, száraz, meleg ruhába bugyolálták.

Kutyaharapásra kutyaszőrt kötöttek.

A pattanásos bőrt kiolvasztott faggyúval kenegették.

A vérző sebre pókhálót tettek, hogy elálljon a vérzés.

A nehezen gyógyuló sebet mézzel kenegették.

Torokfájást zsíros ujjal kívülről kenegették, masszírozták. Majd háromszögű kendővel kötötték fel a beteg állat, mert ilyenkor „le van esve a mandula” – mondták. Hasonló volt a mumpsz gyógyítása. Ettől is zsírral való masszírozással próbáltak megszabadulni.

A dagadt mellbimbót disznózsírral volt célszerű kenegetni. Ugyanez használt a sarok megkeményedett bőrének puhítására is.

A pokolvart is disznózsírral kenegették.

A köhögőnek disznózsíros ruhát tettek a mellére.

Fájó fülbe langyos disznózsírt csepegtettek.

Tejjel, tejföllel puhították, esetenként szépítették a kéz vagy az arc bőrét.

A savóval, íróval való lemosás hűsítette, gyógyította a gyulladt, dagadt testrészt. Szépítés céljából is használták a tejfeldolgozás e két melléktermékét.

Emberi eredetű népi gyógyszerek

Az állati- és emberi váladékok (nyál, ürülékek) erejébe vetett hit ősrégi eredetű, így ezek is számottevő gyógyszerként szerepelnek a népi gyógyítás gyakorlatában.

A nyálat a fájó test masszírozására ma is használják.

Régi néprajzi megfigyelés szerint ősnépi hiten alapszik, hogy „az ürülékben együtt van az ember és állat minden felesleges ereje – ezt a néptől a korábbi orvostudomány is átvette, ami aztán csak újra megerősítette az ősi hiedelmet”. Nincs betegség, amelynek gyógyítására fel ne használnák. Magyarázat: az ürülékben benne van mindannak a maradványa, ami a testet élteti, benne van tehát kivonatolva – összegezve – a test életereje.

A középkorból már maradt ránk írásos emlék is az akkori gyógyító anyagokról, gyógyszerekről. Innen vannak adataink arról, hogy a jelzett korból, melyeknek az alkalmazása maradt meg a 19-20. század fordulóján hazánkban és így községünk gyógyítási szokásaiban is.

A jelzett időben a középkorban, mint más országokban a szerzetesrendek feladata volt a gyógyítás. Ők szabályokat állítottak fel az egészséges életet illetően, és érintkezve a néppel, tanítással terjesztették a szerintük helyes elveket.

Gyógynövényeket termeltek, és hogy segítsenek a betegségek idején a falvak lakóin, betegszobákat állítottak fel, ahol ápolták, gyógyították a hozzájuk fordulókat. Egyes szerzetesrendekről köztudott, hogy kizárólag csak a betegekkel foglalkoztak.

Pray-kódex szerint az orvoskodó papok nem nyúltak pl. a szülő nőhöz a vajúdás idején, csak „imádsággal igyekeztek szenvedésükön enyhíteni”. Másutt azt olvashatjuk, hogy szent Margit rendszeres gyógyításai során „tehéntrágyát kötött egy nyaki fekélyre”.

Igen nagy hatást tulajdonítottak az anyatejnek, hiszen abban minden olyan erő, anyag benne van, amely az élethez szükséges.

Elhalt ember egyes csontjait is felhasználta a népi gyógyászat. Hittek ugyanis az emberi csont, különösen a koponyacsont gyógyító erejében. Hoppal Mihály írja A honfoglalók trepanált koponyái cím alatt: „Ősi gyógyító tevékenységek körébe sorolható a koponyalékelés vagy trepanáció gyakorlata (a honfoglalóknál). [...] A kultikus koponyalékelést az egyén halála után végezték el, s a kiemelt koponyacsontdarabot amulettként használták[...] Azt tartották, hogy a halott ember ereje, vitalitása a porrá tört koponyacsont megevése útján magukévá tehető.”

A 18. század elején Pápai Páriz Ferenc így ír erről: „tsuda erő vagyon a megholtt ember koponyájában”.

Hoppal Mihálynál tovább ezt olvashatjuk: „Ennek a hiedelemnek az emléke még a 20. században is megtalálható volt az ország északkeleti részében.”

Ezeket ismerve könnyebben elfogadhatják a napjainkban élők az olyan szokatlan gyógymódokat, recepteket, amelyeket alább olvashatunk az elődeink által használt „orvosságokról”.

1923-ban egy beteg nagytarcsai kisfiúnak, akit nyavalyatörés gyötört, egy csömöri asszony a következő összetételű orvosságot hozta: másfél liter tejbe két evőkanál porrá tört koponyacsontot kevert. Ebből naponta egy evőkanállal kellett bevennie, amíg a készlet tartott, vagy amíg meg nem gyógyult a beteg. Ha meggyógyult is, kilenc hétig még kiújulhatott volna; de a csömöri asszony gyógyszerétől ez nem történt meg. Az így kezelt beteg 1923-ban született. Meggyógyult. Még 2002-ben is él.

Az I. világháborúból több nagytarcsai férfi jött haza maláriás lázzal. E súlyos bajból való meggyógyulás érdekében sok mindent megpróbáltak. Az egyik gyógyító asszony javasolta, hogy a beteg reggel felkeléskor igyon egy kis pohárral a saját vizeletéből. A beteg megtette, de a hatás elmaradt. Aztán egy másik gyógyító asszonyhoz fordult segítségért, aki ugyanezt ajánlotta, de megtoldotta egy cselekvéssorral: „A bal lábas bakancsába vizeijen Péter Pál napjának hajnalán (nem Szent Györgykor!) és azt igya meg”. A beteg ezt a megpróbáltatást is végigélte, de gyógyulásáról a késői családtag nem tudott beszámolni.

Berepedt körmöt, sarkat és bármilyen eredetű sebet is levizelték, ettől remélve gyógyulást.

Lőtt, szúrt sebet – amely az első világháború katonáinak leggyakoribb sérülése volt – hajnalonként vizelettel mosták.

Vérzést állítottak el, feltört sarkat, égett bőrt kezeltek a kéményből levakart korom és vizelet keverékével. A vizeletet homokkal is pépesítették.

Tüdőbaj vagy csak egyszerű meghűlés okozta köhögés ellen is ittak vizeletet. A szamárköhögéstől szenvedőnek csakis ezzel enyhítették a baját.

Fájó szemet is mosogattak vele. A kelés is gyorsabban gyógyult a hajnali vizelettől. Az ótvaros fejre vizeletes ruhát borítottak.

Az égett bőrfelületre orrváladékot kentek.

A pállott szájat fülzsírral kenegették. A nagyobb hatást úgy vélték elérni, ha a bal szájsarkot a jobb fülből, a jobbot a bal fülből valóval kenték. Ugyanennél fokozta a hatást, ha a kenés után a befont haj végét húzogatták a szájsarkon.

Ha a gyerek váladékos (csipás) szemmel ébredt, az anyja a megnyálazott ujjával törölgette tisztára.

Vegyi anyagok, ásványok alkalmazása

Ezeknek a gyógyításban való felhasználása szegényesebb, ritkábban előforduló, mint a növényi, emberi, állati eredetűeké. Oka az lehetett, hogy ezekért pénzt kellett adni, amiből mindig kevés volt. Drágakőhöz a pa­rasztember nem jutott. A legjobb esetben fém – ezüst vagy arany jegygyűrű, fülbevaló – jöhetett számításba, vagy kő, amiről el lehetett mondani, hogy villámkő. Ekkor a kezeléshez a misztikum sem hiányzott.

A paraszti háztartásban a só, az ecet, a fédervájsz, szalicil, petróleum volt a gyakoribb. Politúrt adott az asztalos.

A fájó fog esetén az arcra zacskóban meleg sót tettek. Ugyanezzel borogatták a derekat, hasat, fület, ha fájt. A sebre is hintettek sót, hogy ne gennyesedjen, vagy ha ez már megtörtént, akkor is, mert a só szárította a sebet, noha a beteg iszonyú fájdalmat érzett.

Rovarcsípésre ecetet vagy hagymalevet kentek.

Égési felületre szappanhabot tettek.

A székrekedésben szenvedő gyereknek ujjnyi szappandarabot dugtak a végbelébe.

Hulló haj esetén a fejbőrt spiritusszal dörzsölték.

A fájó mandulát petróleumba mártott libatollal kenegették. Daganatot is gyógyítottak petróleumos cukor megétetésével. Ezt végső elkeseredésükben még az 1980-as években is alkalmazták.

A torokfájást sós vízzel való gargalizálással is kezelték.

A kipállott fülre fédervájszot hintettek, de ablakharmattal is mosogatták.

A kipállott szájra timsót dörzsöltek, vagy keresztútnál talált kocsikenőcsöt kentek.

Az ótvaros fejre szappanos ruhát kötöttek.

A vérző sebre fal (mész) vakarákat hintették, vagy kormot kentek.

A lyukas fogba szalicilt tettek, petróleumot vagy politúrt cseppentettek.

Lázcsillapításra ecetes vizes ruhát csavartak a beteg lábára, vagy ecettel gyúrt, kisodort tésztával fedték a testét.

Sömörre keresztúton talált kocsikenőcsöt kentek.

Kelést gyógyítottak szappanvakarék, rozsliszt és disznózsír keverékével, majd sóval hintették be.

Ha a gyerek megijedt, egy tányérban hideg vizet tartottak a feje fölé, amelybe forró ólmot öntöttek. A folyékony fém a hideg vízben érdekes alakúra vagy éppen alaktalanra merevedett. Ebből olvasták ki, mitől-kitől ijedt meg a gyerek. Ha az ártót megtalálni vélték, megbüntették.

Ha az ótvaros fejet egyéb próbálkozással nem sikerült meggyógyítani, a gyerek fülébe arany fülbevalót tett a keresztanyja. Ugyanígy gyógyították a kipállott fültövet is. Ha nem volt arany fülbevaló a háznál, kölcsönkértek a gyógyítás idejére.

Fájó hasra, derékra, fülre kéznél volt a meleg fazékfedő. A szent Antal füzétől égő bőrre a hideg villámkövet (opsidián) nyomkodták. Ha a szembe beleesett valami, lencse nagyságú kavicsot tettek a sarkába. Az emiatti könnyezés kihozta a baj okozóját.

A csontrakók

A fűvel, vegyi anyagokkal, emberi, állati eredetű váladékkal vagy varázslattal gyógyítók mellett voltak a faluban csontrakók is. Ők a kifordult bokát, eltört kezet, lábat jó érzékkel tették helyre, kötötték sínbe. Borogatással enyhítették a fájdalmat, szüntették meg a duzzanatot. Használtak gyógynövényből főzött teát, ecetes vizes ruhát a borogatáshoz, disznózsírt, éhnyálat a kenegetéshez. Tiszta, állott vizes ruha volt az általánosan alkalmazott, de borogatták a fájó testrészt fodormenta és kamilla főzetébe áztatott ronggyal is.

A csontrakónak nem volt szüksége a betegség szellemével való viaskodásra, annak keresésére, mert a szemmel látható ficam, rándulás, törés eredetéhez nem fért kétség. Szükségtelen volt a varázslás. Ismerték viszont az izmok, csontok egymáshoz való viszonyát és gyakorlott ujjaikkal eredményesen munkálkodtak. Róluk kevés emlék maradt ránk.

Rontás, rontó, baljós jelek

Ha a füvesek a megfelelő teát alkalmazták, munkájuk nyomán gyógyult a beteg, vagy enyhült a szenvedése. De ha nem javult az állapota, mágikus cselekvéssorokkal kísérelték meg legyőzni a betegség okozóját.

Igyekeztek megtalálni a rontót, és a baljós jeleket el akarták hárítani. Ilyenkor beszélünk a gyógyítás nem ésszerű, nem valóságos anyagok felhasználásával történő, hanem mágikus cselekvéssorokon alapuló, ezekben bízó módszeréről.

Ha nem ismerték fel a betegség okát, a gonosz ártalmának, vagy valamilyen titokzatos erő beavatkozásának tulajdonították. Ekkor a tüneteket megbeszélték a környezetükkel és olyanokkal, akik átestek ilyen betegségen. Megpróbálták a tanácsaikat követni. Ha rontásra gyanakodtak, a rontót idézték meg, mert az oldó hatalom csak a kötőben van.

A rontó, varázsló megidézésének két módja van: a szél-vitte hang útján való megidézés és a rontó jelképes kínzása.

Nagytarcsán is alkalmazták a kéménybe kiáltást. A vélt rontó nevét bekiáltották a kéménybe, vagy egy dombon kiabálták a nevét, hogy azzal kényszerítsék a megjelenésre és az okozott kár jóvátételére.

Erre ő biztosan megjelent kutya, béka vagy macska képében. Ha elérték, seprűvel verték, amitől vallott. így történhetett, hogy a békát vagy macskát agyonverték, majd reggel hallották, hogy a szomszéd öregasszony meghalt. Biztosra vették, hogy ő volt a baj okozója.

Voltak olyan előjelek, amelyek félelemmel töltötték el a családot, de ellene tenni nem tudtak. Ilyen, ha a gyerek felső foggal születik. A fog lefelé áll, a sír felé mutat, a gyerek korai halálát jelenti. Ha egy kezén hat ujja van, szintén eltér a rendestől, az sem jelenthet jót.

A bagoly kuvikolása, a bútor ropogása, az üveg megrepedése, a képnek, a tányérnak a falról leesése biztosan halált jelent, ellene semmit nem lehet tenni.

A betegség megelőzését segítő módszerek

A szemmel veréstől, mint egy megfoghatatlan, tetten érhetetlen betegségforrástól nagyon féltek. A megelőzésre több módszert ismertek: az újszülöttet a keresztelőig nem mutatták meg senkinek, ne legyen alkalom megcsodálni. Különösen óvták az összenőtt szemöldökűektől. A gyerek anyját függönnyel védték az illetéktelen látogatótól. Ha valaki mégis megpillantotta őket, jelképesen háromszor feléjük kellett köpni, hogy a gonoszt elriasszák. A pólyára piros bécsit, a katolikusok még rózsafüzért is kötöttek. A keresztelőre menet az inget fordítva adták a gyerekre. Öltöztetéskor a picit az asztalra tett rózsafa karikába tették és mondogatták: „A karika megvéd a gonosztól.” Nem az ajtón vitték ki, hanem az ablakon adták át a keresztanyának. A templomba menet az anyja piros színű kasmír vállkendőjével takarták le és igyekeztek, hogy ne találkozzanak senkivel. Ha ez nem sikerült, nem mutatták meg az érdeklődőnek. A kérdezőnek azt sem vallották be, hogy fiút vagy lányt visznek. Ezt mondták: „Pogányt viszünk.” Ha a gyereket mégis megverték szemmel, ettől rángatódzott, azaz frászt kapott, rózsafa ágból készült frászkarikát húzogattak föl-le rajta, és mondták: „A karika meggyógyít!” A szemmel verést gyógyították szenes vízzel való mosdatással is.

Frászkarika, rózsafából

 

A nagylányokat is védték a szemmel veréstől. A guzsalyra – amit a fonóházba menő lány kezébe adtak – a 19. század elején nem virágmotívumot vésett az apa, hanem női nemi szervet, hogy e „csúnya” jeltől a gonosz elriadjon. Itt ugyanis a guzsaly nem szerelmi ajándékként szerepelt, hanem a család egyik férfi tagja faragta, vagy a bognárral készíttették. (Egy ilyen guzsalyt őrzünk a Falumúzeumban.)

Előrelátóan védekeztek is bizonyos cselekvéssorok elvégzésével vagy tiltásával. Például védekezésül eleve piros bécsit vagy gatyamadzagot kötöttek a védettre. Pöndölybe (vászon alsószoknya) vagy az apa gatyájába csavarták az újszülöttet. Rátették az apa kalapját. Ráterítették az anya kötényét. Elijesztésként fokhagymával dörzsölték be a megvédendőt vagy az ajtófélfát, hogy a gonosz, ártó hatalom kint maradjon. Rontó eszközöket: reszelőt, bicskát, villát ástak a küszöb alá. Nem engedtek leülni senkit, még családtagot sem a szülő anya ágyára, nehogy szerencsétlenség érje az anyát vagy a kisbabát.

Gyógyítás kuruzslással

A valóságos anyagokkal való gyógyítás mellett elfogadott gyógymód volt a cselekvéssorokban, a cselekvés végzése közbeni önmegtartóztatásban való hit, pl. nem szól senkihez, míg végzi a cselekvéssort. Szükség esetén alkalmazták is.

Ha az ótvaros fej nem gyógyult, a keresztanya hajnalban, amikor feltehetően senkivel sem találkozik, piros bécsit visz a beteghez, hogy a fejére kösse. Cukrot tesz a szájába, hogy meg ne szólaljon. A háziakkal sem találkozik, mert előző nap megbeszélték, hogy nyitva legyen az ajtó. A cselekvéssor lényege, hogy senkivel ne váltson szót.

Elvitetés, megsemmisítés által gyógyították más esetben a szemölcsöket, tyúkszemeket: egy madzagra annyi bütyköt kötöttek, ahány tyúkszem a gyerek kezén volt. A madzagot az eresz csurgásába ásták, hogy a lefolyó víz vigye el. Vele együtt elmentek a szemölcsök is.

Visszára varázslást akkor végezték, ha hitték, hogy a bajt rontás okozta. Fontos volt, hogy a gyógyító mozdulat visszakézzel, a leggyakrabban bal visszakézzel történjék. A szájpenésztől szenvedő gyereknek a gyógyító asszony a vászon pöndölye bal alsó széle fonákjával, a bal kezével, bal felé kanyarítva törli háromszor a penésszel fertőzött száját.

Gyógyítás elküldéssel: a szemen lévő árpát, a kézen lévő szemölcsöt újholdkor háromszor megkeríti az ujjával a beteg, és azt mondja: „Új hold, új király! Meghívtál a lakodalmadba, de én nem mehetek el, elküldöm az árpámat (szemölcsömet)!”

Eldobással, cserével is próbálkoztak, amikor a gyerekek a kiesett tej fogat a hátuk mögé dobták ezzel a szöveggel: „Egér, egér adj vasfogat, én is adok rossz csontfogat!”

Áthárították, másra küldték a betegséget, amikor a seb váladékát, vagy a szemölcsöt az eresz csurgásába ásták, vagy a keresztútra tették, ahol sokan járnak. Aki átlépett rajta, arra átment a kelés. Hitték, hogy akin volt, arról elmúlik. A szemölcsöt babszemmel háromszor „megkerítették”, a babot eldobták. Aki rálépett, arra ment át a szemölcs.

Elriasztották a betegséget (az iszákosságot), amikor a részeges férjjel, a halott mosásához használt bor maradékát itatták meg.

A beteg nem tudta, mit iszik, de hitük szerint a betegség okozója, a gonosz tisztában volt vele. Megundorodott, és elhagyta a beteget.

A sárgaságban szenvedővel kilenc szem aszalt szilvát etettek, amelynek mindegyikébe egy-egy tetűt dugtak. A gonosz megundorodott és elment. A beteg itt sem tudta, mit rejt a szilva.

A fogzáskor nyáladzó gyereket a disznóólba csukták, hogy a kondából hazatérő állatoktól megijedjen a betegség, és kimenjen a gyerekből.

A mumpszos gyerek nyakát kesztyűs kézzel masszírozta a gyógyító, és közben ezt mondta: „Vigyázz, mumus, elvisz a kesztyű!” Erre a betegség megijedt és elment.

A 20. század második felében születettek csodálkozva hallgatják az elődök életéről elmondottakat. Sokan el sem hiszik, hogy az elmondottak milyen gondot jelentettek az előttünk élőknek.

Lassan, az évek múlásával, az iskola, az orvos, a védőnő, nem utolsó sorban az egyház tanítása révén mindezek mesékké szelídültek.

Néhány Nagytarcsán is használt gyógynövény

Békarokka (Equisetum arvense L.): mezei zsurló. Epegörcs ellen használatos.

Hársfavirág (Tiliae offiánalis flos.): izzasztásra, köhögés csillapítására való.

Kakukkfű (Thymus serpyllum): teáját hasgörcs, köhögés és étvágytalanság ellen alkalmazták.

Kamilla (Matricasia chamomilla): mindenre használják.

Nőszirom (Iridaceae): a gyökerét ibolyagyökér néven rágatták a fogzásban levő gyerekkel. Hogy a keze ügyében legyen, a nyakába akasztották.

Maszlag (Datura stramonium): füstölésre használták a magját.

Tisztesfű (Stachys annua L.): hűléses betegségek és nyavalyatörés, szemverés ellen volt jó.

Fodormenta (Mentha crispa): teája étvágyjavító, szélhajtó, görcsoldó.

Farkasalma (Aristolochiaceae): teája reuma, ótvar, sömör, sebek, gyulladások borogatására alkalmas.

Ebszőlő (Solanum dulcamara): szárából teát készítenek lázcsillapítónak, hasmenés, hideglelés ellen. Ez utóbbi esetben pálinkába öntik és azt issza a beteg.

Diófa levele (Juglondis Folium): és virága teáját bélhurut, magas vérnyomás ellen, étvágyjavítóként, kelés, fagyás, bőrkiütés fürdetésére használják.

Csalán (Utrica dioica): a reumás végtagokat ezzel csapkodják.

Bojtorján (Arctium loppa): a gyökérből teát készítenek a sömör és az ótvaros fej mosogatására.

Bodzavirág (Sambucus nigra): teája megfázáskor izzasztó, hashajtó.

Beléndek (Hyoscyamus niger): füstölésre használják.

Vadgesztenye (Hippocastanifolium): virágja teáját hasfájás ellen, visszér és pattanásos bőr mosogatására használják.

A krízny zeleny néven nevezett növényt a nagytarcsaiak így ismerik: „Keskeny, hosszú, hegyes végű levelei vannak, tele vérpiros foltokkal. Ezért Jézus vére virágnak is nevezik. Azt mondják róla, hogy a kereszt tövében nő. A piros foltok Jézus ráhullott vérének nyomai.” „Kereszt alatti zöldnek” is nevezik.

Az útilaput Nagytarcsán podbelnek is nevezik.

Oszd meg a cikket ismerőseiddel: